Far, far away

Vajon egy felnőtt és működőképes kapcsolat elemei közé tartozik-e a kitartás. Persze tudom én, hogy igen, meg minden, de. Amikor rossz időszak köszönt be, akkor nyilván az a feladat, hogy kitartsunk, elfogadjuk, megértsük, túllépjünk – akár magunk árnyékán is ügyesen – és várjuk, hogy beköszöntsön a felemelkedés, amikor ismét jó lesz a kapcsolat.

Ellenben... Születésnapom – túl sokadik – előtti napon megállapíthatom, hogy az én kapcsolataim eddig vagy az én részemről, vagy a másik részéről nem szóltak a kitartásról. Ha mégis akkor pedig ugye hiába, hiszen végük lett. Tehát nem tudom tiszta meggyőződéssel állítani, hogy az a jó, az üdvös, és a feladat, hogy tarts ki szeretett párod mellett.

De... Lehet, hogy kellett volna, és akkor ma is az első pasimmal élnék, 5 gyermekes családanyaként. Talán az lett volna a helyes. Azonban az ember nem a kitartás hanem a boldogságot, a szerelmet keresi egy kapcsolatban, és ha nem találja, akkor nem arra gondol, hogy várok pár hetet, hónapot, és majd csak visszazökkenünk az eredeti édeni, vagy legalábbis ahhoz igen hasonlatos állapotba, hanem arra gondol, hogy hová lett a boldogságom? Körbenéz, nem látja, hát értelemszerűen elindul megkeresni.

Viszont… Ez sem jó, mivel akkor ma már biztosan állíthatom, hogy mindig ez lesz. Mindig nem látod, és útra kelsz, de hát nem mehetek folyton. Mert a boldogság az egy olyan csalfa dolog, ami újra és újra eltűnik. Ki lehetne várni, hogy hazatalál-e – boldogság gyere haza… brrrrr, de utálom – mert még akár az is lehet, csak a kapcsolat fennköltsége vész el a várakozás közben. Akkor pedig felmerül a kérdés, hogy a szerelem, na jó legyen csak a szeretet, vagy a tűrés az alap.

Na szóval én várok, mert eldöntöttem, éscsakazértis de nem vagyok teljesen meggyőződve.